1984 február 21 is ilyen szép napsütéses volt mint a mai Nagyon jól emlékszem minden percére. A reggeli órákban esett akkor is a hó.. Reggel 6-kor a férjem elment dolgozni,én otthon maradtam a nagy fiammal,mikor érzem,h a magzatvíz el kezd folyni. Kicsit meg íjedtem,mert a Lacóval egyedül voltam otthon,de még akkor egy faluba laktam anyukámmal. De ő elég messze lakott ahhoz,h odáig eljussak. Persze akkor még nem volt semmi telefon. Közbe Lacó is felébredt,mintha megérezte volna,h valami baj van... Bezörgettem a szomszédomhoz,és meg kértem,h menjen el gyorsan Anyuért,és közben meg próbáltam össze szedni magam. Utána mentem a másik szomszédhoz,akit meg kértem,h vigyen be a kórházba,mert az is 20 km-re volt tőlünk.A mentőt is nehéz lett volna hívni,mert a segélyhívó is messze volt. Szerencsére minden rendbe zajlott,csak a szívem hasadt meg egy kicsit,mert mikor vissza értem a házunkba,már akkor hallottam,h mennyire sír a Lacó,akit arra a 10 percre muszáj volt otthon hagyni. Végre megjött Anyu,és az autó,és elindultunk a kórházbe. Én csak a hóesést láttam az ablakon keresztül.és számoltam a perceket,h időbe beérjünk. Be is értünk,és bekötötték az infúziót,és 40 perc múlva már a karomba tartottam a legkisebbik fiamat,és a végére a párom is oda ért. Fiú néven nem is nagyon gondolkodtunk,mert mindenki azt mondta,h lányom lesz...mikor meg láttam,a babámat,és mondták h fiú,csak egy gondolatnyi idő volt az,h miért nem lány.Egészséges erős volt,és ez volt a lényeg. Attól a perctől kezdve szeretem,és büszke vagyok rá,h ő az én kicsi fiam...:)

Z itt 2 éves.

Itt meg 26 éves...:)